Az Európai Unió 2026. június 12-én hatályba léptette az új „Migrációs és Menekültügyi Paktumot” (angolul: Pact on Migration and Asylum), amelyet a közös európai menekültügyi rendszer legnagyobb reformjaként emlegetnek az elmúlt húsz évben.

Gerald Knaus, a European Stability Initiative alapítója szerint azonban a régi problémák újra és újra visszatérnek, a Dublin-rendszer megbukott, a Return Hubok jelentőségét túlértékelik, és a valódi fordulat csak akkor jöhet el, ha az EU jogállami keretek között, biztonságos harmadik országokkal köt megállapodásokat.

Az EU Migrációs és Menekültügyi Paktum: mit ígér a reform?

Az új EU paktumot 2026. június 12-én fogadták el, és a politika „az elmúlt húsz év legnagyobb reformjaként” keretezi a közös európai menekültügyi rendszerben. A szabályozás célja, hogy az uniós tagállamok egységesebb, gyorsabb eljárásokat alkalmazzanak, és javuljon a tagállamok közötti együttműködés a menekültügyi és migrációs kérdésekben, és a visszaküldések területén.

Ezzel párhuzamosan az Európai Parlament és a tagállamok új visszatérési szabályokat fogadtak el, amelyek lehetővé teszik úgynevezett Return Hubok (visszatérési központok) létrehozását harmadik országokban. Ezekbe a központokba olyan személyeket szállíthatnak, akiknek asylkérelmét elutasították, és akik ezért elvileg kötelesek elhagyni az Európai Uniót.

Return Hubok: a vita középpontja

A Return Hubok olyan harmadik országokban létrehozandó központok, ahová az EU‑ból kiutasított, de saját származási országukba vissza nem térő embereket helyeznék át. Az uniós intézmények ezekhez a központokhoz a gyorsabb eljárásokat, a hatékonyabb ellenőrzést és a tagállamok közötti jobb koordinációt kapcsolják ígéretként.

Kritikusok ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy a konstrukció a felelősség további „kiszervezéséhez” vezethet, mivel a terhek egy részét harmadik országokra ruházná át. A bírálók attól tartanak, hogy a Return Hubok a migrációs politika további szigorítását és a felelősség eltolását eredményezhetik, miközben a strukturális problémák érintetlenek maradnak.

Gerald Knaus: a reform nagysága nem önmagában érdem

Gerald Knaus, a European Stability Initiative alapítója és nemzetközileg ismert migrációs szakértő arra hívja fel a figyelmet, hogy a reform „összetett és nagy volumenű”, de önmagában ez még nem bizonyítja a sikerét. Szerinte a döntő kérdés az, hogy a reform „valójában változtat‑e” a helyzeten: tartósan csökken‑e az irreguláris érkezések száma, és fenntarthatóan változik‑e az EU külső határain kialakult helyzet.

Knaus hangsúlyozza, hogy a legtöbb elem, amelyről az európai politika ma vitázik, jogilag már korábban is lehetséges volt. Úgy látja, a hangsúly eltolódott a reform „nagyságának” retorikai kiemelésére, miközben a tényleges hatásokat – különösen az irreguláris migrációs útvonalak szintjén – még nem bizonyították.

A biztonságos harmadik ország: az új paktum valódi újdonsága

Knaus szerint a paktum egyik valóban új, és hosszú távon meghatározó eleme a biztonságos harmadik országokra vonatkozó szabályok módosítása. Korábban csak akkor lehetett egy menedékkérőt biztonságos harmadik országba visszaküldeni, ha egyértelmű és kimutatható kapcsolata (család, korábbi tartózkodás, egyéb kötődés) volt az adott állammal.

Az új uniós szabályozásból a Bizottság javaslatára kikerül ez a „kapcsolati elem”, ami azt jelenti, hogy a jövőben olyan biztonságos harmadik országba is vissza lehetne küldeni menedékkérőket, amelyhez nincs egyéni kötődésük. Knaus ezt a változást „az egyik olyan pontnak” nevezi, ahol „valóban valami új jöhet létre”, ha a tagállamok élni fognak ezzel az eszközzel.

Szolidaritási mechanizmus: a 2015‑ös kísérlet árnyéka

A reform része egy új szolidaritási mechanizmus is, amely a tagállamok közötti terhek megosztását célozza. Knaus emlékeztet arra, hogy a 2015‑ös menekültválság idején már létezett egy olyan rendszer, amely kvóták alapján osztotta volna szét a menekülteket a tagállamok között, különösen az olyan országok tehermentesítésére, mint Magyarország.

A gyakorlatban azonban ez a modell Knaus szerint politikailag és gyakorlati szinten is „megbukott”, és inkább azoknak kedvezett, akik az EU ellen mobilizáltak. A mostani mechanizmus ennél jóval „homályosabb”: a tagállamok a menedékkérők átvétele helyett pénzügyi hozzájárulást is fizethetnek, ami Knaus szerint ahhoz vezethet, hogy a teher enyhítését ismét elsősorban uniós forrásokkal próbálják megoldani például Olaszország vagy Görögország javára.

Dublin-rendszer: egy be nem vallott kudarc

A jelenlegi nehézségek nagy része nem új, hanem évtizedek óta visszatérő problémákhoz kapcsolódik. Felidézhetjük, hogy a 2015 előtti időszakban a legtöbb menedékjogot – lakosságarányosan – Svédország adta meg, noha messze fekszik az EU külső határaitól.

A 2015 és 2024 közötti időszakban viszont Ausztria és Németország hozta arányosan a legtöbb pozitív menekültügyi‑döntést. Ha a Dublin‑rendszer a tervezett módon működött volna, ennek nem lett volna szabad így történnie, hiszen a rendszer alapgondolata az volt, hogy az első belépési ország felelős az eljárásért. A tények azonban azt mutatják, hogy elsősorban az EU belső államai folytatták le a legtöbb eljárást, és ők fogadták be a legtöbb védelmet kapó személyt – ez „egyértelmű bizonyítéka” annak, hogy Dublin-rendszer megbukott.

Visszaküldések: rendszeresen elakadó gyakorlat

Az európai államok hosszú évek óta nehezen hajtják végre a visszaküldéseket azokra nézve, akiknek nincs jogcímük a tartózkodásra. Ezt szerinte ritkán vizsgálják mélyrehatóan, noha különböző berendezkedésű országok – a föderális Németország, a centralizált Franciaország vagy a szövetségi szerkezetű Ausztria – hasonló problémákba ütköznek.

Arra is felhívja a figyelmet, hogy a különböző politikai irányultságú kormányok – konzervatívok és progresszívek egyaránt – hasonló akadályokkal néznek szembe a visszaküldések terén. Ebből arra következtethetünk, hogy a visszatérési politika strukturális gyengeségei mélyebbek annál, mint amit egy egyszerű jogszabály‑módosítás megoldhatna.

Visszaküldési rendelet és a visszaküldési központ(ok): marginális hatókör?

Az új Return Regulation (Visszaküldési rendelet) elfogadását követően a politikai viták nagy része a Return Hubokra (visszaküldési központ(ok)-ra koncentrál. Knaus ezzel szemben úgy véli, hogy ezek az intézkedések „csak egy nagyon kis részét” érintik a migrációs helyzetnek, mert főként azokra vonatkoznak, akik már Európában tartózkodnak, negatív döntést kaptak, és elvileg távozniuk kellene.

Szerinte a kulcskérdés az: „ha ma is nehéz valakit a származási országába visszaküldeni, vajon könnyebb lesz‑e egy harmadik országba?” – és a kérdésben már benne van a válasz is. Knaus kétségét fejezi ki, hogy az államok a Return Hubok révén hirtelen sokkal sikeresebbé válnának a visszatérési politikában, mint korábban.

Hol kellene kezdeni? A fő migrációs útvonalak jelentősége

A jelenlegi európai vita túlzottan azokra a személyekre összpontosít, akik már az EU területén tartózkodnak. Ezzel szemben szerinte „sokkal fontosabb kérdés”, hogy a legfontosabb migrációs útvonalakon hogyan lehet jogállami módon, hatékony megoldásokat bevezetni még az EU‑ba érkezés előtt.

Példaként említi:

• a Kanári-szigetekre irányuló útvonalat Spanyolország felé,

• a közép-mediterrán útvonalat Olaszország irányába,

• a Törökországon keresztül Görögországba vezető útvonalat,

• valamint a Belaruszon át történő átlépéseket.

Ha ezeken a kulcsfontosságú útvonalakon működőképes, jogállami és emberi jogi szempontból is ellenőrzött biztonságos harmadik ország‑megállapodások jönnének létre, már viszonylag kevés visszaküldés is nagy hatást gyakorolhatna az irreguláris érkezések számára.

xxxyyy